,,Csillogó fekete lemezeken..."- 100 éves a magyar hanglemezgyártás és forgalmazás

Szerkesztő:Saly Noémi. - Cikkeket futószalagon gyártó sajtósok jól tudják: kiállításokról szóló tudósítások írásakor nagyon praktikus beszúrni azt a panelt, hogy „a maga nemében egyedülálló”. Egyrészt, mert nem kell rajta gondolkodni, és máris megvan 26 karakter a kötelező penzumból, másrészt meg még igaz is lehet.
Jelen tárlat esetében pedig kifejezetten helyénvaló. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban a magyar hanglemezgyártás és -forgalmazás évszázadát jellemző relikviák garmadáját lehet megcsodálni. (Ne firtassuk, hogy miért itt kapott helyet a kollekció, s miért csak időszaki jelleggel.)

Az anyag némi előzmény-ismertetővel indít, melyből megtudhatjuk, mihez köthető a jubileum: 1908-ban Magyarország valamennyi vármegyéje jóváhagyta az Első Magyar Hanglemezgyár bejegyzését. Így aztán a külföldi illetve monarchiabeli gyártók, kiadók és kereskedők uralta piacon megjelentek – előbb Premier Record, majd Special Record név alatt – a magyar lemezek is.

És innentől kezdve beindul az időutazó-hullámvasút. Tablók és vitrinek idézik fel a különböző korszakokat, stílusokat, személyeket és intézményeket. Borítók, fényképek, kották, lemezek, előadás-címlapok, plakátok tucatszámra.

Külön tablót kapott Pete Csongor, az Első Magyar Hanglemezgyár alapítója (aki sportimádó létére pusztán hobbiból tartott fent lemezgyárat), csakúgy, mint Sternberg Ármin, udvari hangszer- és lemezszállító, aki még a 19. században alapította üzletét, s a témánál maradva természetesen Rózsavölgyi (és Társa) sem marad ki a sorból.

Lépésről-lépésre követhetjük (itt szó szerint is), mitől zsongtak be anno a zenekedvelők, lemezhallgatók: rengeteg relikvia őrzi a ragtime-korszak, a tangóharmonika-felvételek dömpingjének, a jazzbandek hódításának, a kuplék népszerűségének emlékét. Persze a komolyzenei felvételek, s a sztárolt előadók sem szorultak ki a sorból, miképp a század második felének jellemző, de marginálisan kezelt áramlatai is helyet kaptak, a cigányzenétől a gyerekeknek szóló kiadványokon keresztül a – manapság oly divatos hangoskönyvek hidegvíz jellegét eszünkbe juttató – próza- és verslemezekig.
Külön gyönyörűség, extrém vadhajtás (tán sokan emlékeznek még rá) a szocialista reklámlemez, a hangos képeslap, melyből annyit gyártottunk, hogy még a baráti NDK számára is maradt belőle feleslegünk.

S itt vannak még a különféle masinák, a lejátszó berendezések (gramofonok, táska-lemezjátszók), s a hangrögzítés kelékei (régi mikrofonok, erősítők, keverők, lemezvágó berendezések).

A kiállítás utolsó tablói már a CD-korszakot mutatják be, s talán ez a szakasz már nem rejt akkora izgalmat, hiszen mindennapos tárgyainkat láthatjuk itt viszont. Ugyanakkor tanulságos az az adat, mely arról árulkodik, mennyien láttak lehetőséget ezen a piacon: a rendszerváltás óta mintegy 3000-3500 cég próbálkozott lemezkiadással Magyarországon.
(Slágerszerűen: Volt, nincs. Fene bánja?)

Erős túlzás, de úgy tűnik, egypár év múlva e gyűjtemény legújabb darabja is muzeális tárggyá válik. A fekete lemez hosszú évtizedekig volt egyeduralkodó, a CD-nek még húsz év sem jutott. Maholnap pedig már az a látomás szédít el, hogy Little Richard végtelen kapacitású tárhelyek bájtjain énekel.