Muszorgszkij Hovanscsinája

Ez a könyv évtizedek kutatásának összegzése, a szerző Muszorgszkij utolsó nagyszabású operája, a főműnek is tekinthető Hovanscsina rehabilitációjáért folytatott munkálatainak kísérője és egyfajta mellékterméke. Bojti János a mű rekonstrukciójának szükségessége mellett érvel, és tárgyához történelmi, esztétikai, zenei, formai valamint dramaturgiai irányból közelítve az opera átfogó értelmezését, sőt újraértelmezését kínálja.
Erre az újraértelmezésre azért van szükség, mert a Hovanscsina zenéjének és szövegének mindeddig nem volt végleges, a szerző akaratának megfelelő, azt kompromisszumok nélkül érvényesítő formája. A kézirat csupán zongorakíséretes formában, hiányosan jelent meg 1931-ben. Ennek javított kiadása 1976-ban látott napvilágot, melyben a közreadó egy új kézirat felbukkanásáról adott hírt, amely ugyan lehetővé teszi az elveszett részek rekonstrukcióját, ám ezt a feladatot a közreadók továbbra sem végezték el.
Az opera két formában került korábban kiadásra: Muszorgszkij halála után Rimszkij-Korszakov szerkesztette át és hangszerelte meg a darabot, majd 1959-ben Sosztakovics végezte el e munkát az 1931-ben megjelent kiadást véve alapul. A rekonstrukció hiányában mindkét szerkesztő és hangszerelő sajátosan értelmezte az operát, és az aktuális történelmi helyzetnek megfelelően az egyikük birodalmi szemlélettel alkotta meg a saját változatát, a másikuk pedig szovjetizálta a magáét. A nem túl nagy Hovanscsina-irodalom szerzői óhatatlanul e két átdolgozó hatása alá kerülve elemezték a művet, amelyet rendszerint rejtélyesnek, szokatlannak találtak.
A korábbi elméletekkel és elemzésekkel ellentétben Bojti János a Hovanscsina újraszerkesztését és újrahangszerelését, valamint a hiányzó részek rekonstrukcióját követően alakítja ki saját újszerű álláspontját. A kötet értékét tovább növeli, hogy az átfogó elemzés mellett az olvasó az opera szövegkönyvének első magyar nyelvű műfordítását is megtalálja.