Jeanne d'Arc

A Jeanne d'Arc nem átlagos történelmi regény. Sehol az unásig ismert, méltóságteljes hömpölygés, a tudálékos adathalmazok, a ravaszul sodorintott intrikaszövevény, az úgynevezett „korhűséget” festő, aprólékos leírások. Delteil regénye egyetlen érzéki zuhatag, örök jelen, vibráló jelenlét, jóllehet a szerző Jeanne d'Arc életének egyetlen mozzanatát sem ugorja át, hagyja ki, mismásolja el. Dühkitörések és féktelen áhítatrohamok, látomások és a világ szépségeiben való szinte fájó, állandó gyönyörködés, kifinomult nagyhatalmi játékok és a csatában kiontott vér fűszeres, nehéz szaga: efféle kettősségek vonzása-taszítása kíséri a hősnőt pályáján. Delteil orléans-i szüze szerelmi viszonyban áll a Mindenséggel, nem azért szűz, mert a hús kísértései elkerülik, hanem mert mind az öt érzékén keresztül viharos szenvedéllyel egyesül Istennel és a világgal, így a közönséges szexualitás sokadlagos, elhanyagolható szempont a számára. Hatalmas tempóban, óriási életvággyal, ugyanakkor szilaj kételyektől is szaggatva vágtat végig a neki kijelölt pályán, mégsem mulaszt el egyetlen, zsigeri mélységben megélni és átélni való pillanatot sem. Joseph Delteil (1894-1978) a szürrealista mozgalom nagyjaival evezett be az irodalomba: Chagall, Desnos, Soupault, Breton és Aragon barátja. Szertelen fantáziája és délies stílusának kirobbanó életessége teljes pompájában megmutakozik ebben az 1925-ös regényében, mely rögtön a figyelem középpontjába került, és elképesztő eladási mutatókat produkált. Hajszál híján maradt le a legrangosabb francia irodalmi díj, a Goncourt szavazásán, elnyerte viszont a legfontosabbak közül való Féminát. A regény a radikális szürrealistáknak nem eléggé hittagadó, a sarkosan konzervatív sajtó számára skandalum, ám a kétfelőli támadás ellenére (s tán éppen ezért is) olyan védelmezők szólaltak fel mellette, mint Jacques Maritain, a modern tomista teológia egyik atyja, Paul Claudel, a világrangú költő vagy éppen Hirohito császár, minden japánok uralkodója. Delteil a szélsőségek embere, megjárta Párizs forgatagát, a kaszinók és lóversenypályák világát, majd visszavonult vidékre, tüdőproblémáit kúrálgatta, az irodalomnak és feleségének élt. Megírta első világháborús élményeit, a „szőrösök” kalandjait (így nevezte magát és katonatársait), de tolla hegyére tűzte az egyháztörténet nagy, szent őrültjét, Assisi Szent Ferencet, és megírta egy diliházból szabadult csavargó, apostolokat toborzó, önjelölt világmegváltó, alias Második Jézus groteszk történetét. Hátborzongató thrillert publikált egy elképzelt kolerajárványról, 1965-ben pedig megkapta a londoni székhelyű Nemzetközi Sajtószövetség gasztronómiai díját „őskori szakácskönyvéért”, melyben az emberiség legősibb ételeit veszi sorra elképesztő érzékletességgel. Joseph Delteil (egyik könyve címével élve) az öt érzék szerzője, az élet örömeinek józanul mámoros habzsolója, törékeny alkatú, de érzékeny figyelmű író, akiről robusztus stílusa miatt sok olvasója azt képzelte, legalább két méter magas és százhúsz kiló. „Ha olvasni tudnánk szívében, ott egy beszédes jellemű, büszke nyelvezetű ember, egy Grál-kehely után kutató lovag régi, nemes szellemét találnánk” – írta róla barátja, Henry Miller.