A szegények gazdálkodása

A szegénységgel szinte egyidős az a jelenség, hogy a szegényeket igyekszünk klisékkel jellemezni. A szegények, a társadalmi elméletekben éppúgy, mint az irodalomban, felváltva tűnnek lustának vagy vállalkozó szelleműnek, nagylelkűnek vagy lopósnak, mérgesnek vagy tétlennek, gyámolatlannak vagy önállónak. Nem csoda, hogy a szegénység szakpolitikai kezelésében is leegyszerűsítések bukkannak föl: Szabad piacokat a szegényeknek!, Érvényesítsük az emberi jogokat!, Először rendezzük a konfliktusokat!, Adjunk több pénzt a legszegényebbeknek!, A külső segély megöli a fejlődést! stb. Ezek a gondolatok az igazság egy-egy fontos szeletére épülnek, de ritkán szólnak az átlagos szegény nőkről vagy férfiakról, a reményeikről, a kételyeikről, a korlátaikról és az ambícióikról, a hiedelmeikről és a tévedéseikről. A szegénység elleni szakpolitika mezeje tele van konyhakész csodamegoldások hulladékaival, amelyekről persze általában kiderül, hogy nem is annyira konyhakészek. Ahhoz, hogy előrelépjünk, fel kell hagynunk azzal, hogy képregényhősökké egyszerűsítjük a szegényeket, és rá kell szánnunk az időt, hogy teljes összetettségében és gazdagságában megértsük az életüket. Az elmúlt tizenöt évben ezzel foglalkoztunk, a könyv ennek a folyamatnak az eredménye. Kísérlet arra, hogy elmondjunk, hogyan élnek a szegények.