A szelf helyreállítása

A szelfpszichológia alapvető tételeit Heinz Kohut, bécsi születésű chicagói pszichoanalitikus (1914-1981) fogalmazta meg először. A 60-as és korai 70-es években, amikor a vak ragaszkodás az „eredeti Freudhoz” a pszichoanalízis fejlődését megakasztotta, ez forradalmi tett volt. Rendkívüli bátorsága és sziklaszilárd meggyőződésre volt szükség ehhez, mivel az ilyenféle „hübrisz” könnyen vezetett kiátkozáshoz az analitikus világból. Bátor elkötelezettsége a tudomány iránt Kohutot elfordította a közkeletű analitikus dogmáktól, és a napi gyakorlatban elé kerülő jelenségekről értékes, új elképzeléseket tett közzé, majd néhány munkatársa segítségével kitartóan folytatta kutatásait, egészen a túl korán érkezett halálig.
Gondolkodását a tudós hozzáállásáról legjobban jellemzi jelen könyvének egy bekezdése. Ebben megjegyzi, hogy bármit írt a szelfpszichológia tárgykörében, mindig tudatosan kerülte a szelf fogalmának definiálását, bár tisztában volt azzal, sokan kritizálják ezért. Álláspontját így magyarázta:
„Bár sok száz oldalnyit írtam szelfpszichológiai kutatásaimról a szelf fogalmára én magam sosem adtam valamilyen merev definíciót – és nincs bennem emiatt bűnbánat vagy szégyenkezés. A szelf ugyanis – hasonlóan minden valósághoz – nem ismerhető meg a lényegében. Következetesen leírhatjuk különféle megjelenési formáit, kimutathatjuk építőelemeit, megmagyarázhatjuk ezek fejlődését, működését. Azonban még ezek után sem ismerjük a szelfnek a megnyilvánulási formáit meghaladó lényegét. Ez a megállapítás jól kifejezi azt a meggyőződésemet, hogy az igazi kutató… képes elviselni teljesítménye hiányosságait: elképzelései és megfogalmazásai hipotetikus és részleges mivoltát. Valójában olyan kincsként gyűjti ezeket, mint további, izgalmas „kirándulások” ösztönzőit. A bevett magyarázatok imádó tisztelete a tudomány történetében mindig korlátozó hatássá lett… Az eszmék – vezércsillagok, és nem istenségek. Ha azzá válnának, megbénítanák az ember játékos kreativitását, az emberi szellem mozgékonyságát…”