Karácsonyi angyal - Mentés - Veszélyes kanyar

Tizenhét éves voltam, amikor az életem végérvényesen megváltozott. Tudom, vannak, akik csodálkoznak, ha ezt hallják. Ahogy rám néznek, fürkésző tekintetük mintha az arcomról próbálná leolvasni, mi történhetett akkoriban, engem viszont zavar, ha beszélnem kell róla. Életem nagy részét itt éltem le, úgyhogy minek magyarázkodnék. A magam módján éppen elmesélhetném a dolgot, de attól tartok, az több időbe telne, mint amennyit bárki rászánna, hogy végighallgassa. Ez a történet nem fér bele két-három mondatba. Nem lehet egyszerűen kibontható, csinos kis csomagot csinálni belőle, hogy bárki könnyen kihámozhassa a tartalmát. Negyven éve élek együtt olyanokkal, akik ismertek engem akkoriban, és ennek ellenére szó nélkül elfogadják, hogy nem adok magyarázatot az eseményekre. Az én történetem valamelyest az ő történetük is, hiszen mindannyian átéltük. Az eset legközelebbről engem érintett. Ötvenhét éves vagyok, de még most is a legapróbb részletekig emlékszem mindenre, ami abban az évben történt. Újra átélem az egészet, ilyenkor mindig bánat és öröm furcsa elegyét érzem. Vannak pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak vissza tudnám forgatni az idő kerekét, bárcsak meg nem történtté tehetném a szomorúságot, de attól félek, ezzel az öröm is eltűnne. Így aztán fogadom az emlékeket úgy, ahogy érkeznek, és amikor tehetem, inkább hagyom, hogy magukkal ragadjanak, vezessenek, tegyék a dolgukat. Az ezredforduló előtti utolsó év április tizenkettedikét írtak, és amikor elindultam otthonról, körbepillantottam. Az ég ólomszürke volt, de ahogy végigmentem az utcán, felfedeztem, hogy a som és az azálea már virágzik. Kissé feljebb húztam a dzsekim cipzárját. Hűvös volt, noha ilyenkor már csak hetek kérdése, hogy a szürkeséget felváltsák azok a ragyogó napok, amelyeknek köszönhetően Észak-Carolina a világ egyik legszebb helye. Nagyot sóhajtottam, mert éreztem, hogy minden emlék újra felébred bennem. Lehunytam a szemem, és az évek lassan visszafelé peregtek, mintha ellenkező irányba haladt volna az óramutató. Kívülről láttam magam, ahogy fiatalodom, a hajam őszből barnára változott, szemem körül kisimultak a ráncok, karom és lábam megizmosodott. Minden, amire megtanított az élet, elhalványult, és visszatért az ártatlanságom, ahogy ahhoz a bizonyos eseménydús évhez közeledtem. Aztán hozzám hasonlóan a világ is változni kezdett. A terjeszkedő külváros szántóföldekké változott vissza, a belvárosi utcákon nyüzsgött a nép. A férfiak kalapot viseltek, a nők pedig elegáns ruhát. Az utca felső végén, a bíróság épületének tornyában megkondult a harang… Kinyitottam a szememet, és megálltam. A baptista templom előtt az oromzatot bámultam, és közben már pontosan tudtam, hogy átváltoztam azzá a Landon Carterré, aki most töltötte be a tizenhetedik életévét.