A gnadenfeldi örökség

A nagy, komor férfiszoba ablakai a kertre nyíltak. Ide már nem jutott el az utca tolakodó lármája. A júniusi napsugarak a késő délutánon csöndes, jóleső ragyogással verődtek a magas ablakokra.
A rajnaparti város villanegyedének legszebb magánpalotája Herbert Teltzsch von Gnadenfeldé volt és a mérnöki tudományok tiszteletbeli doktora mozdulatlanul állt az ablaknál. Kezeit összekulcsolta a hátán, fejét lehajtotta, szemeit összevonta, úgy állt a nyitott ablaknál és pillantott le az öreg fákra, vadregényes utakra, amelyek elvesztek az ódon park titokzatos mélyében.
- Ez a búcsú... a búcsú - gondolta Herbert. - De tulajdonképen miért? Nevetséges! Miért támasztana benne ilyen érzéseket egy véletlen találkozás, véletlen beszélgetés? Nevetséges... és mégsem lehet ellene küzdeni... itt vannak, rátelepednek.
Hirtelen megfordult. Pillantása a feltűnően csinos férfira esett, aki várakozásteljesen tekintett rá.
- Azonnal, Lutz!
Lassú léptekkel a szoba közepére ment és körültekintett. A falakon súlyos keretekben öt férfi-arckép függött, hasonlóan a régi kastélyok ősi arcképcsarnokához.