Létvégi hajrában - Esszék, Jegyzetek, Beszélgetések, Levelek

ELŐSZÓ
Részlet a könyvből:
"Sopront rangja szerint illik említeni. Civitas Fidelissima - a leghűségesebb város. A trianoni hungarocídium jegyében elrabolt terület visszatért az anyaországhoz. Küzdelmére, a népszavazásra, melyet például Kolozsvárnak nem engedélyeztek, hálával emlékezik a nemzet. Büszkeségében minden magyar osztozik. Közben sóhajtunk is persze. Ha minekünk amott, a keleti végeken hasonló történelmi szerencsénk lett volna! Fájdalom, 1918-ban túlerő vascsizmái alá került Erdély. Kolozsvár karácsonyi hóhullás sápadtságában döbbent a román hadsereg bevonulására. Mit tehetett a betlehemi csillag felé figyelve? Úgy szólt, amiként tragikus helyzete diktálta: fehér zászlóval állunk előtted, ismeretlen végzet.
Az akkori Kolozsvár nincs többé. Magyar maradványaiban jelen idejű végzetével folytat élethalálharcot. Soproni történelmi szerencsére nincsen kilátása. De hadd vessek itt pillantást ama jeles személyiségre, akinek rendkívüli szerepe volt abban, hogy történelmi végzetét Sopron elkerülhette. Gróf Bánffy Miklós, Magyarország akkori külügyminiszterének emlékét idézem. 1948-ban kolozsvári gimnazista-riporterként készítettem interjút vele. Barbár pusztítás, iszonyatos romlás idején történt ez. A Loire menti várkastélyokra emlékeztető ősi szálláshely Bonchidán, 1944-ben megsemmisült. Kolozsvári palotáinak egyetlen szoba-konyhás maradványában lakott a Nagyúr, aki jóindulatú csodálkozással, mint sas a verebet, nézegetett engem. Nem kapott utánam, szelíden válaszolgatott gyermekded kérdéseimre. Beszélgetésünk végén fémnyelű, kerekes csomaghordóját maga után húzva indult a Széchenyi tér felé, élelmiszert vásárolni. Akkor láttam utoljára."