Látványok és szövegek

Az egyetemen évfolyamtársam volt és barátom lett Páskándi Géza és Bálint Tibor. Géza ötlete volt, hogy ha ő az új nemzedék költője, Tibike a prózaírója, akkor én lehetek a kritikusa. A "nemzedéket" '56 után szétzilálta a diktatúra (Páskándi börtönbe kerül, Bálint Tibor egyfajta belső emigrációba), de a "megbízáshoz", amelyet barátaimtól kaptam, igyekeztem hű maradni. Kiállni azon új értékeke mellett, melyeket - úgy éreztem - méltatlanul és egy hazug ideológia érdekében szorít háttérbe az álmarxista irodalompoltika. Kántor Lajossal írott könyvünk, a romániai magyar irodalom 1945-4970 ezt a "reform-kánont" kodifikálta, mint néháyn év alatt kiderült, meggyőzően és eredményesen. Legtöbb kritikám ennek a kánonváltásnak az előkészítése, illetve folytatása volt.

"Budapesten születtem 1936-ban. 1943-ban családom visszaköltözött Szatmárnémetibe, apám szülővidékére. Iskolába e városban és a közeli Erdődön jártam - valamikor ez a két helység volt a Partium határa. Ha valamit köszönhetek e "választott szülőföldnek" - mert néhány kósza gyermekemléken kívül alig fűz valami Budapesthez -, akkor a "partiumságot". A Szamoshát ejtésmódja vált anyanyelvjárásommá; büszke lettem olyan "földijeimre", mint Sylvester János, Károlyi Gáspár, Kölcsey Ferenc, és egyetemi szakdolgozatomat Szatmár szülöttéről, Dsida Jenőről írtam. Később ez volt a kandidátusi értekezésem témája is. Az egyetemet egyébként Kolozsváron végeztem, a Bolyai Egyetemen 1958-ban - mi voltunk az utolsó "bolyaista" évfolyam -, ahol azután (immár "Babes - Bolyai név alatt) 25 évig tanítottam is, mígnem 1984-ben visszatelepedtem Magyarországra. Itt a szombathelyi Tanárképző Főiskolán tanítottam idei nyugdíjazásomig. Közben néhány évig szerkesztettem az Életünk krititkai rovatát. Írtam szinte valamennyi magyarországi folyóriatba, 1990-től - amikor is megszűnt Romániában a "kivándoroltak" közlési tilalma - az erdélyi folyóiratokba is. Eddig megjelent könyveim sorát még kettővel szeretném megtoldani: az irodalmi traszszilvanizmus történetéről szólna az egyik, irodalomtörténeti tanulmányaim javát tartalmazná a másik. Ennyit időt talán szán még nekem a sors."
/Láng Gusztáv/