Sem azé, aki fut...

Ottlik nemcsak elolvastat velünk egy könyvet, hanem megtanít bennünket új módon olvasni. Az Iskola bevezetõ része jelzi, elárulja, hogyan mûködik az Ottlik-szöveg. S fõképpen azt árulja el, hogy a lényegrõl úgysem tudunk - legalábbis a megszokott módon, szavakkal - beszélni. Valaki ugyanis vagy érti, vagy nem érti a másik embert. A szó kísérlet, a megértés luxusa. A regéyn egésze ezért aztán nem tesz mást, mint kibontja, közérthetõvé teszi a mások számára érthetetlen kódok jelentését: uszodalépcsõ, "Trieszti Öböl", Davos, szombathelyi országút, tanszerláda, szerecsendió, Tulp tanár anatómiája, "a szabadság enyhe mámora"...Bébé és Szeredy arról dünnyögnek, miközben látszólag a fekvõszékekkel vannak elfoglalva, hogy a kettejük között megszokott (szó) jelentések a végtelen - de negyvenezer évnyi - idõben hipertextuálisan kutakodva tudják csak újradefiniálni. Barátjuk, Medve gÁbor segítségével. Mert ha ama bizonyos, Gábor feljegyzéseit, kész szövegét(?) tartalmazó iratcsomó megvan (és megvan), akkor lehet esély arra is, hogy "minden meglegyen", s ezért legvégül majd a válasz is megszülethessen Szeredy kérdésére. Ehhez más nem is szükséges, mint az idõben, szépen, lassan, de határozottan, rákövesült foszlányokként lefejtve a rétegeket, visszamenni 1923-ba. Az õsi eredeteposzok (határ, iskols, égbolt, víz - és "aki nézi mindezt") poétikai feldolgozása által ekként teremtõdhet újjá a létezés - amúgy eleve adottnak tetszõ - temporális világa egy regényben; de csak abban a regényben, amely "nemcsak szól valamirõl", hanem inkább maga a "valami".