Ősemberek - ősmagyarok

Fülszöveg
Hóman Bálint 1951-ben halt meg a váci börtönben: utolsó munkáját pedig kézirata és jegyzetei alapján 1985-ben jelentette meg Szendrey Tamás Atlantában, a Monumenta Historica Hungariae in Exteris sorozatban. Nemcsak a történetkutatás, hanem a magyar társadalom is köszönettel tartozik azoknak, akik szép példaként összefogva, hazánktól távol lehetővé tették, hogy az embertelen körülmények miatt és között meghalt tudós szellemi értéke halála után éljen és hasson.
A XX. század '30-as éveiben megjelent, Hóman-Szekfű néven ismert Magyar történet I-II. kötetei a magyar őstörténetet és középkort dolgozta fel. Történészeink számára ma is ez az alapvető összefoglalás.
A magyar őstörténet azonban a megjelent összefoglalás után is foglalkoztatta Hóman Bálintot. A források elégtelensége nem engedte számára a kérdés lezárását. A társtudományok - elsősorban a régészet és embertan - újabb és újabb eredményei a történész gondolatait tovább vitték, egyes esetekben korábbi véleményét módosításra késztették. Zavarta a fel-felbukkanó dilettantizmus is, amely alkalmanként a társadalomnak vonzóbb "történelmet" kínál, mint a forrásokat szigorú fegyelemmel értelmező kutató. Hóman Bálint ezt a kéziratban és jegyzetekben fennmaradt munkáját - Ősemberek, ősmagyarok aligha tekintette a téma lezárásának. Olvasatakor az az érzésünk, mintha a nagyon sokat tudó kutató meditációját hallanánk a rendkívül szerteágazó, éppen ezért bonyolult témáról. Mint aki tudja, hogy leírt élményének ellenkezője is igaz lehet. Ezt csak a legtöbbet tudó, szerény tudósok tudják érzékeltetni. Történészeinknek, társadalmunknak azonban mindenképpen sokatmondó.