Sejtjeimbe vackolódó föld - Antológia a határainkon túli magyar irodalomról, nyelvről, kultúráról

A kötet a maga sokszínűségében reflektál azokra a kérdésekre, amelyek a határainkon túli értelmiség számára kérdésként vetődtek fel a közelmúltban, illetve a mában, és válaszlehetőségeket fogalmaz meg ezekre a kérdésekre. A kötetnek részét képezik a nyugati emigráció képviselői által alkotott művek is, melyek újabb szempontokat vethetnek fel a modern ember gondolkodási repertoárjából.

Egy ilyen fajta kötet szerkesztésekor a szerkesztők mindig mentegetőzni kénytelenek. Annyi szempontot kellene (kellett volna) figyelembe és számba venniük, amennyit jószerivel lehetetlen. Ezért mi arra gondoltunk, hogy állítsunk össze egy olyan antológiát, amely valamilyen módon elsősorban a mához, a mai olvasókhoz szól. Legyen tehát sok-műfajú ez a könyv. Aztán legyen súlyos is - szó szerint - mindenképpen. Legyen benne irodalomtudomány, nyelvészet, talán egy kis történelem, egy kis színház és persze sok vers, novella, azaz szépirodalom - hogy tárcákról és esszékről ne is beszéljünk. És kellene persze néhány kép, esetleg fotók. Nem illusztrációk, ha-nem olyasfajta képek, amelyek rejtett szimbolikájukkal szólítják meg az olvasót. Abban bízunk, hogy a sorstól egymás mellé rendelt szövegek így együtt mégiscsak tudnak valami olyan fontosat mondani a körülöttünk lévő valóságról, amely másképp elmondhatatlan - amelyet csak ezek a szövegek képesek közvetíteni számunkra: együtt és ebben a sorrendben. Hogy az a titkos, belső harmónia, amely mindannyiunk lelkének féltett vágya és kincse, ne rendülhessen meg soha, hanem csakis épülhessen a szavak által, a magyar nyelv és kultúra által.[...] Nemigen hiszem, hogy létezik ezen a nyelven szebb szókapcsolat a szülőföldről, mint Kovács József Hontalan barátomé, cigány származású magyar költőé, akivel éjszakákon keresztül tudtunk vitatkozni a költészetről... Ezt a kifejezést választottuk könyvünk címének.Mert úgyis és mindenképpen és örökre a sejtjeinkbe vackolódik a föld, a hol születtünk, ahol élünk, és ahol majd "sírjaink domborulnak" - és ez éppen így van rendjén, mert "minden csodálatosan jól van, ahogy van". (Fűzfa Balázs: Utószó)