Patak- és hajómalmok Mohácsnál

Az ötvenes évek közepén történt, amikor a szüleim először engedtek le Kíséret nélkül a Duna-partra, pedig alig száz méterre laktunk a folyótól. Sokszor órákat ültem a domboldalban, vagy épp viaszmécseseket keresgéltem az oldalukra dőlt, második világháború alatt megsérült uszályokban. Közben pedig át-átpillantottam a szigeti oldalra, ahol a fűzbokrok és a magas fák takarásában furcsa, roskatagnak látszó, emeletes deszkaház bújt meg. Esténként pedig, amikor a családdal, jó mohácsi szokás szerint, végigsétáltunk a töltésen, minden alkalommal kérdezősködtem a titokzatos építmény után. Amikor elmesélték, hogy egykor hajómalom volt és a Duna vize forgatta hatalmas lapátkerekeit, őszintén szólva alig tudtam elképzelni, milyen is lehetett. Egyszer egy forró nyári napon nagyapám, vagy apám, már nem emlékszem pontosan, elvitt a homokrévbe, hogy megmutassa, miként húzzák a cserzett barnára égett, szálkás izmú emberek a vállukra vetett kötéllel a hatalmas dereglyéket. A széles hevederek mélyen bevágódtak az izzadt testekbe, a lábak pedig pattanásig feszültek. Azt mondták, így vontatták a gabonaszállító dereglyéket is, de hogy a munka könnyebben menjen, nem gyerekfülnek való dalokat énekeltek. Ma már halvány az emlék, azóta sem láttam ilyet.