Vitruvius öröksége

A római császárkori építész, Vitruvius műve, a De architectura a művészettörténet egyik legfontosabb forrása. Benne a szerző általános érvénnyel fogalmazza meg az emberi alkotómunka egyszerre manuális és intellektuális jellegét (fabrica és ratiocinatio). Az építész/művész által megalkotott mű a világegyetemben uralkodó, racionálisan megismerhető törvényszerűségeket követi, aminek tökéletes megtestesítője az emberi test harmóniája. Vitruvius részben arisztotelészi, részben pithagoreus-platónikus elveket gyümölcsöztet a kozmosz, a természet és a mű esztétikai problémáinak elméleti megoldására. Mindez a szerző szemléletében kiegészül a szakmai tisztesség igényével. A mesterségbeli ismeretek és alapelvek racionális enciklopédiája ötvöződik nála a cicerói sztoicizmus emelkedett morális tanításával. A mű igazában soha nem merült feledésbe, használta Sevillai Isidorus csakúgy, mint Alcuin, Aquinói Tamás vagy Petrarca, és inspirációt merített belőle Le Corbusier is. Vitruvius igazi "örökösei" azonban mégiscsak a reneszánsz kor humanistái és művészei voltak. Az ő révükön terjedt népszerűsége Itálián kívül, az Alpokon túlra is, elsőként éppen Budára. A Mátyás-udvar szellemi világa fogékonynak bizonyult az itáliai humanisták és mesterek által közvetített klasszikus hagyomány iránt. A könyv a Vitruvius-hagyománynak e gazdag történetével foglalkozik. Tárgyal építészettörténeti, esztétikai, filológiai és történelmi kérdéseket, megkülönböztetett figyelmet szentelve a magyarországi vonatkozásoknak. Közread egy eddig magyarul kiadatlan dokumentumot is. Szövegét gazdag illusztrációs anyag egészíti ki.