Kalán lisztel stábold bé - Szerecsek Anna szakácskönyve Vajdahunyad, 1848 körül

Végy egy ártatlannak tűnő erdélyi szakácskönyvet a 19. század közepéről. Írd be tulajdonosa nevét meg a települést a Google keresőjébe. Ezen a ponton Bem apó Petőfivel súlyosbítva behajtat Vajdahunyadra, és kéziratod szerzőjénél ebédel. A tojásos pityókával együtt rád szakad két asszonysors és maga a történelem. De mi is az, hogy erdélyi konyha? Teszünk az ételbe csombort meg tárkonyt, és kürtőskalács a desszert? Hát a magyar? Szügyig gázolunk rántásban és paprikás-hagymás szalonnazsírban?
Ezeket a kérdéseket senki nem tudja szabatosan megválaszolni, de úgy vagyunk vele, mint amikor népdalfoszlányt hallunk. Még ha nem
ismerjük is, felismerjük: oké, igen, miénk. Egy rendes gulyáslevest vagy kovászos uborkát semmivel nem lehet összetéveszteni, más országban meg elkészíteni se, mert más az alapanyagok íze, vagy nincsenek is. Létezik hát gasztronómiai anyanyelv. Csakhogy pont úgy változik, mint a beszélt nyelvünk. Sunyin, észrevétlenül, napról napra - és mi a vége? Próbáld most élvezni Kemény Zsigmond regényeit, míg kiér a pizzafutár. Egy ilyen szakácskönyv anyaga több évtizeden át gyűlik a konyhafiók mélyén. Szamárfüles, zsírpecsétes füzetek, kallódó cetlik dédnagynénik sütireceptjeivel. Ismerős? Könyvünk tehát nagyjából az 1800-as évek első felének erdélyi gasztronómiai ízlését tükrözi. Hogy valójában mit is ettek napról napra, az nem derül ki, de hogy mit szerettek - vagy
szerettek volna -, az igen. Nem lehet betű szerint főzni belőle, mégis: remek kalandtúra nyelvben és tepsiben."
Saly Noémi