A holt tavon

ELŐSZÓ
Részlet a könyvből:
Szép, tiszta és világos volt a Grachim-kastély cselédszobája. Most éppen nyitva álltak fehérfüggönyös ablakai és a szelíd lámpafénnyel megvilágított szobában hárman ültek a festetlen puhafaasztal körül. A szakácsnő, aki pápaszemmel az orrán horgolt egy vastag, télire szánt kendőt, a szobalány, aki kötőjével legyezgette kipirult arcocskáját, miközben a csinos inassal próbált szemezgetni, aki azonban egészen belemerült az újság olvasásába és egyáltalában nem vett tudomást bájos szomszédnőjéről. Időnkint önérzetesen sodort egyet huszáros bajuszán, melyet még a katonaságnál növesztett ilyen szép nagyra és mostani gazdája megengedte, hogy továbbra is hordja, ámbár tudvalevő, hogy az urasági inasok borotvált ábrázattal szoktak járni.
Így ültek békésen egy ideig, akkor azután egyszerre riadtak fel mind a hárman. Az ajtó a régi házakra jellemző nyikorgással kinyilt és egy férfi lépett be a folyosóról, aki vörös kendővel törülgette izzadó ábrázatát és közben nagyokat fújva ismételgette: Tyüh, a teremtésit, milyen meleg van ma este! Stürjahn volt, a kocsis, aki most meglehetős zajjal telepedett az asztalhoz.
A szakácsnő homlokára tolta a pápaszemet és rosszaló pillantással mérte végig a békétlenkedőt.
- Stürjahn úr, - mondotta, - sokkal helyesebb lenne, ha az időjárásról való véleményét kevesebb káromkodással fűszerezné. Ez nagyobb műveltségre vallana.