Hód és a háromkirályok

A halott arcra borulva feküdt a betonon. Egyik lába kissé behajlott, jobb keze hosszan előrenyúlt feje mellett, míg a másik a teste alá szorult. Úgy látszott, mintha éppen kúszni akarna. Fekete orkán-lemberdzseket, sötét pantallót és vastag talpú bakancsot viselt. Hátán vállraszíjazott, horpadt hátizsák volt. A kísérő hamuszürke arcán páni félelem tükröződött. – Gyere, pucoljunk innen – mondta. – Miért? – Még ránk kenik az egészet. A vezető elképedt. – Meg van őrülve? – nézett társára. – Azt fogják mondani, hogy mi ütöttük el. – Hogy én elpucoljak?! – ordította a vezető. – Miért?… Nem vagyok bűnös. Rátaláltam, ennyi az egész!… Húsz éve vezetek, még soha senkit nem ütöttem el. Azt hiszed – mutatott a tehergépkocsira –, hogy ez egy játékautó? Egyszerűen zsebrevágod és átvágsz gyalogosan a földeken, míg nem találsz egy másik utat, amin aztán elpucolhatsz? Mi?… Tisztára meghülyültél! – Félek nyögte a kísérő. Félrement és hosszan öklendezett. A gépkocsi irányjelzője változatlanul pislogott. A vezető felmászott a fülkébe és elfordította a kapcsolót. A reflektort viszont égve hagyta. Később tanakodni kezdtek, hogy mitévők legyenek.