Életet adó betűk

Uri Asaf művészete kezdettől fogva kedvelte a köztes terek vidékét, és érzékletes szókinccsel, fáradhatatlan figyelemmel mérlegelte életének különböző szellemföldrajzi adottságait. Új kötetében nagy erővel mutatja fel földrészek és korszakok távolában derengő párhuzamos tapasztalatait, kétlaki időtöltésének közös és eltérő tapasztalatait. A Haifában született, de hamar Budapestre visszavetődött, majd ismét Izraelbe vonzódott lélek mindig is kereste létének és lényének alapvető, meghatározó elemeit: a nyelvek közt lebegve az elmosódott anyanyelve(ke)t puhatolta, a végtelenbe ki-kitekintve is ragaszkodott emlékezetének tárgyi adataihoz, s ami fontos: mindenféle hazatalálás közben észlelte, igaznak vette elemi elveszettségének fenyegetéseit.
Uri Asaf szinte megtestesíti a költői-írói lét izgalmas kettősségét: az alkotó - miközben ő maga a dolgok mélyében lakozik - szinte egyenként megszámlálva bocsátja szavait az olvasó szeme elé. És látjuk: modorát örökké a kintről jött küldött megilletődött szerénysége szelídíti. A költő a szavak aljára lát, mégis folyton sejteti: minden elérés, találás és megragadás valami egyszeri szédület légkörébe vonja. Egyszerűen beszél, mégis összetett világot őriz; minden mondatában tétova léptekkel halad, mégis a lényeglátás megrendítő élményét közvetíti; magyarul szól, művészetében mégis képes együtt ünnepelni két - héber és magyar - éltetőjét, a két váltogatva lüktető-ernyedő "anyanyelvet".
Irodalmunkban ritka jelenség, hogy valaki már nem egészen fiatalon, kintről érkezik, és az utolsó harmadban hallatlan termékenységgel és száraz nyelvi szépségek örömével kínálja meg a bentlakókat. Uri Asaf, úgy tűnik, sok mindent sötéten lát. De mégis boldog. Segít bennünket világosan és igazságosan élni.