Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent - Avagy így tanultuk a szerelmet

„Évek óta kitartóan gyakorlom a tudatos álmodást. Amikor az alvó pontosan tudja, hogy épp álmodik. Meg kell próbálni körbefordulni, gondolatban. Aki így forog, mozgásával kimetszi a valóságot, egy kört, egy buborékot vág a levegőből. Léggömbben lebeg, aminek a széle fény. Amikor álmomban szép lassan körbeforgok, egy másik nő leszek, akit a betűző nap épp felébreszt. Elvégzek egy valóságtesztet, de a valóság becsap, visszaalszom, majd belül ébredek fel, egy másik tükör belsejében.”
Karafiáth Orsolya legújabb könyve olyan, mint ez az álom: körbe-körbe az önismeret tükörlabirintusában, ahol minden tükörfal egy-egy új tekintet, egy-egy új érzelem fénytörése. A szerelmi csetlés-botlás hol vicces, hol drámai pillanatai körkörösen ismétlődnek, mígnem végül ez az álombéli körmozgás kimetszi a valóságból, és megjeleníti előttünk az elbeszélői hang tulajdonosát, aki, miután üggyel-bajjal kievickélt az útvesztőből, harsányan és szívből röhög ezen az egészen.
„Már kisiskolásként is állandóan a világvégéről fantáziáltunk.“ „Hatalmas pusztaság lesz mindenhol – suttogta Zsuzsi –, a kiserdő is eltűnik, a közért is eltűnik!” „Tetemek szegélyezik majd az utat, míg az iskolába érünk” – emelte a tétet Kata. „Hogyan szegélyeznék már – vágott közbe a szerelmem, Laci –, szerinted az iskola megmarad?” Egykedvűen vonogattam a vállam. „Sajnos még nagyon sok időnk van az apokalipszisig – mondtam, büszkén arra, micsoda szavakat ismerek –, nem jön el elég hamar.” És tudtam, hogy mindez semmit nem számít: előbb végez velünk a szerelem…”