Katalekták (versek)

Keszthelyi ​Rezső költészete oly módon „tárgy”-szerű, „időtlen” és mondhatni tökéletes, mint egy természeti képződmény, amely „szemlélőjével” egészül önmagává – mint a sziklák, a fák, a tenger… mint a lüktetést egyszer s mindenkorra őrző-megőrző kövületté dermedt láva. A dús vegetációjú szépségében és szikár kopárságában, eleve adott paradox voltában megidézett világ azt a valóságot „jelenti”, amely – mint a költő írja – „…nemcsak személyes, véletlenszerű és egyszeri, amelyhez nem csupán újra meg újra elképzelt fogalmakkal és elhagyható érzelmekkel tartozom, hanem valamiféle állandó, személytelen és leélhetetlen anyagszerűséggel”. Ebben a valóságban a dolgok egyidejűleg kizárólag önmagukkal azonosak, és „tárgyiasságukban” személyessé-líraivá lényegültek – „legyenek azok küszöbök, ökörnyálak, edények, takarók, koraősz-gyűjtötte fecskék, szárukra törött dáliák nehézfonnyadású feje; a tárgyak képnélküli képzelete, finoman hisztérikus zavara”. A természetes hang és a stilizáltság belső erőtere szerint rendeződő, végsőkig érlelt, az olvasót a távolságtartó katarzis ritka élményéhez juttató mű – a mai magyar irodalom sajátos, nagy értéke.