Létszonettkoszorú

Szemfénylelő teljesítmény: művészet, ekként. Ékeli az értékelő mondatok közé magát a mű-ihlette kifejezéslelemény – a költő szóteremtésre sarkallja koszorújának szálalgatóját. Olvasóját is? Szedni gondolatban széjjel a szépen egymásra épített, remeklőn szőtt légi és földi világot. A befogadó is együtt-teremt.

„Holott” lecsukott szemhéj mögött születnek a mozdulatok, a mozzanatok, s ívelnek szét és egybe. Képek peregnek, szivárvány perdül és foszlik, a való lét, az ég és Isten: panteisztikus pántáj.

Versvirágok borítják. Lepkemenüett, csillagpalást.

Születik számvetés.

Az alkotó – megismerendő előző nyelvi bravúrjai: könyvei után – ismét bizonyítja mesterségbeli telt tudását. Alig enged téveszteni.

A szigetvár-gyerek Baley Endre helyére illeszti a szonettekből mesterelt koszorút (s helyezzük mi a magyar irodalom e nehéz műnemének sikeres sorába az övét immár), odateszi, hol a hely várta érkezését, félszegen mosolyog s … köd előtte, köd mögötte: nincsen. Mintegy. Mennie kell tovább, ha még maradhatott.

Szondi György