Gondolataim

Találkoztam egy emberrel. Honnan tudtam, hogy ember. Rám nézett, a két szemembe. Nem fordította el a fejét, nem húzta fel a kocsi ablakát. Ahogy ott álltam a piros lámpánál kocsija mellett, rám mosolygott. Még meg se szólaltam. Nem mondtam, hogy hajléktalan vagyok, hogy csak egy falat kenyér megvásárlásában segítsen. Csak ránéztem fáradt táskás szemeimmel, borostás ráncos arccal, rongyos ruhámban. Mint a megtestesített lecsúszott ember jelképe, mint az elesett és számkivetett senki. Nem tudom, mit látott ebből. Mit érzett át abból a nyomasztó elkeserítő valóságból, ami mázsás súlyával szinte agyon nyomott. Nem mint odavetett alamizsnát, nem úgy, mint akinek árad a szeméből a takarodj, ne érj hozzám megvetés, hanem szinte barátságos mosoly, egy megértő pillantás áradt felém. Nem félt kérges kezemhez érni, nem gondolt arra, hogy koszos, esetleg fertőző bajban szenvedő senki vagyok, nem nézett másnak, mint embernek. Egész lényéből valami melegség áradt. Valami simogató együttérzés, talán nem is szánalom sugárzott felém ami ebben a nézésben többet jelentett, mint a kétszáz forint, bár ma még egy falatott sem ettem, hanem az, hogy embernek nézett. Éreztem, hogy én is hús-vér ember vagyok, és ebben a pillanatban csak az volt a különbség, hogy ő az autóban ült, és én a koszos utca kövön, rongyos ruhában, lyukas cipőben, szőrösen, büdösen és nagyon-nagyon elesetten álltam.
Nem nagy esemény volt. Nem világot rengető média hír. Nem volt más, csak egy emberi érzés, a pillanat mámora, a csodák percei a hétköznapok forgatagában. Pusztán csak ennyi. Találkoztam egy emberrel!