Pásztortáska

Pásztortáskának neveztem el ezt a kötetemet, amelybe összegyűjtöttem elbeszéléseimnek egy részét. Diákkoromban akasztottam nyakamba a tarisznyát és évek alatt gyűjtögettem össze benne mindazt, amit szépnek és érdekesnek találtam, hogy megőrizzem. Sok színes képet, bohó mosolyt, gondolatot, megérzést válogattam össze, amelyek hirtelen lobbantak fel bennem és én tollra kapva őket elbeszéléseket formáltam belőlük, hogy néhány kellemes, derűs percet szerezzek azoknak, akik arra érdemesítették könyvemet, hogy elolvassák. Nem nagy dolgok. Az élet apró szépségeiből, örömeiből, bánatiból tevődtek össze. Távol áll tőlem minden irodalmi nagyképűség, amint azt Városi István költő barátom jegyzi meg rólam valahol. Mesék, történetek minél több szívvel a sorok között, hogy szeretetükkel megmelegítsék mindazokat, akik fáznak és még jobbakká tegyék a már amúgyis jókat. Van köztük olyan, amelyet mint egészen fiatal gyerekember írtam. Nem jelölöm meg, hogy melyik, az olvasó magától jön majd rá, de remélem, meg is bocsát nekem, hogy nem volt szívem kihagyni, mert hiszen azt a régit éppen úgy szeretem, mint azt, amelyiket utoljára írtam. Legyen együtt az első kísérletezés a már lankadó szárnycsapásokkal. Egyet azonban leszögezek: sohasem íróknak írtam, hanem mindig az egyszerű igényű, de olvasni szerető embereknek, akik nem nagy bölcselkedésekre, elvont problémák megoldására voltak kíváncsiak, hanem a hozzájuk hasonló emberek életére; akik jóban-rosszban az életet élték és megkapták érte jutalmukat vagy büntetésüket. Nem kínoztam az olvasóimat soha érdekfeszítő történetekkel, megelégedtem mindig, ha a mondanivalóm érdekes volt és a végén úgy érezték, hogy érdemes volt az időt rájuk pazarolni.