Az utolsó kérdés

Az írás, ez az én belső bolygóm. Ha a felszínére lépek, szilárdan állok a lábamon, pedig a gravitáció kisebb a Földön megszokottnál. Csak két évszak váltogatja egymást, a nyár és a tél, de ezek oly gazdagok az árnyalatokban, hogy sosem érzem hiányát a tavasznak vagy az ősznek. Jól ismerem a zsigereket is átjáró zimankót; a kánikulát, amikor szinte megolvad a csontokban a velő, és szívesen fúrom az arcomat a friss, hajnali légvonatba, vagy élvezem önfeledten a lebukó nap erőtlen csípéseit. Otthon vagyok a legmagasabb ormokon és az óceánok árkainak mélyén, megmerülök a tűzhányók sistergő katlanaiban, és alászállok a gleccserek gyilkos hasadékaiba. Tudom, hogy hol találok menedéket a vihar elől, és azt is, hogy mikor öleli át e különös planétát a szivárvány. Ha mégis eltévednék, zavarodottá és gyámoltalanná válok, mint a vásárban elveszett kisgyerek. Könyvemet gyermekeimnek, Gergőnek és Tamarának ajánlottam, mert csökönyösen hiszem, hogy ebben a mostani, igénytelen és áhítat nélküli korban is – amelyben az érvényesülés, a pénzszerzés, az erőszakosság és a becstelenség vált követendő példává – vezetnek utak a hagyományos értékek, az emberség, a részvét, a szeretet, a tisztesség felé. Ezeknek az utaknak a megtalálásához próbáltam tájolót adni.