A legeslegrosszabbjobb tanévem - A legesleg rosszabb jobb tanévem

Mindenki meneküljön, visszatértek a Herdman-gyerekek! Aki nem ismerné őket (azaz nem olvasta Barbara Robinson hihetetlenül szórakoztató karácsonyi történetét, A legeslegszebb betlehemest), annak azt ajánlom, képzelje el Huckleberry Finnt, Rosszcsont Petit, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordont és még három hasonló kaliberű zsiványt, majd szorozza meg tízzel gaztetteik számát, dereng már valami? Létezhet, hogy valakikbe ennyi rosszindulat, gonoszság, alattomos furfang szoruljon?!

Történetünk helyszíne a jónevű Wodrow Wilson Általános Iskola, ahol az átlagos, középosztálybeli gyerekek között, mint búza közt az ocsú, növekednek a rettegett Herdmanok. Tisztességes osztálytársaik szerencsétlenségére imádnak iskolába járni, s bár az iskolabuszról letiltották őket, és mindenki másnál többet ültek az igazgató szobájában, mégis szükségük van erre a közegre, mert ide járnak áldozataik is. A Herdman-gyerekek ugyanis mérhetetlen intelligenciájukat nem pazarolják a szánalmasan unalmas tananyag elsajátítására, mennyivel érdekesebb válogatott kínzásoknak kitenni osztálytársaikat. A Herdmanek elől nincs menekvés, szépen elosztva minden osztályban található egy-egy zsivány: „Apus lefogadta, hogy a tanári munkaszerződésben a táppénz és az egészségügyi juttatások mellett a biztonság kedvéért azt is írásba foglalták, hogy Herdmanből egyszerre csak egy!”

A történet mesélőjének is kijut a jóból: az osztályában Imogene Herdman rontja a levegőt, s ha mindez nem lenne elég, tanítójuk az éves projekt jegyében szociológiai megfigyelésre bíztatja diákjait – jó tulajdonságokat kell gyűjteniük előbb minden osztálytársukról, majd az utolsó napon az egyik kisorsolt tanulóról. S hősünknek vajon ki jut? Hát éppen Imogene… Sejthető, hogy ez lesz élete legrosszabb tanéve. Mert mi jót lehet egy olyan lányban találni, aki ellopja más öccsét, kifesti a kicsi kopasz fejét alkoholos filccel és pénzért mutogatja, és ez még a legenyhébb „csínytevése”.

A kisregény a Herdmanek (köztük Imogene) rémtetteinek epizódszerű felsorolása, az olvasó hol hüledezik, hol hangosan röhög a sztorikon, mindeközben a mesélővel együtt rájön arra, hogy Imogene (és a többi Herdman) talán nem is annyira elvetemült, mint amennyire a felületes szemlélő gondolná. Lehet, hogy csak figyelemből és szeretetből jutott neki kevesebb, és ezért ront maga körül. Nem árulok el nagy titkot, végül Imogene-ről is sikerül jó tulajdonságokat gyűjteni. „Imogene valóban ravasz és agyafúrt. És milyen leleményes! Kinek jutna eszébe bevajazni Boyd fülét? És mutass valakit, aki a Laundromat mosodájában mossa patyolattisztára a macskáját? S milyen kreatív! Elég, ha a kis Howard kobakjára gondolunk, amit jól összefirkált!”

Minden rosszban van valami jó – tartja mondás, s ez a Herdmanek esetében sincs másként, ám hogy ezt a kis jót meglássuk, nagy-nagy odafigyelésre van szükség. A túléléshez pedig nem árt némi találékonyság.