Schiller költeményei - Aranyozott, színezett kiadói egész vászonkötés, Magyar és külföldi művészek fekete-fehér egész oldalas rajzaival illusztrálva. Saját képpel

Előszó
Azt hittem, e könyv elején nem kell majd Schillerről beszélnem, hanem csak csekly magamról, a ki Schiller összes verseit - igen elenyésző kivételekkel - mint magyar poesist merem a nemzetnek átnyujtani. Ha igazolom, hogy a meglevő fordítással, melyet három neves költőnk közreműködésével tizenkét éve adott ki a Kisfaludy-társaság, mint olvasó be nem értem s azért mint író úgy voltam meggyőződve, hogy a közönség sem lelkesedett rajta és nem fogadta be ez alakban Schillert a magyar irodalom állományába; - ha kifejtem, hogy az én 8000 vers-sorra menő kiadásom kétezer soral teljesebb a réginél és (egyelőre saját becslésem szerint) sok helyütt jobb és zengzetesebb: - akkor, úgy vélekedtem, kitűztem a czégért és Isten nevében várhatom, jobban kél-e a régi bor az új tömlőkből. Azonban a kiadó bevezetést kivánt, olyant, mely a költő és nem a fordító megvilágításával keltse föl a közönség érdeklődését. Már pedig Schillert bemutatni az én prózámmal, mikor nyomban rá az ő saját dallamos mennydörgése fog hallatszani, talán nagyobb merészség, mint őt lefordítani. Feleslegesnek is, erőmön túl levőnek is tartottam. A költő képét verseiből alkotni meg - ez az olvasó élvezetes föladata. A költőnek lelki arczképében mintegy előre megadni az útmutatást, hogy munkáit miként kelljen érteni és érezni, az megfordított eljárás. Egy Erdélyi vagy egy Gyulai Pál tollával megírva érdemees munka lehet, geniális alkotás magában, de a ki olvassa, nem a költőt élvezi jobban, hanem az aesthetikust bámulja.
Azonban már Faust-fordításom első kiadásakor meggyőződtem, hogy ez haeretikus nézet, melylyel meglehetősen magamban állok s melynem nem bírok híveket toborzani. A közönség is szereti, ha előre csiklandják ínjét, az áldozatkész vállalkozó meg, a ki a remekirók ezen díszes kiadásával, nemcsak gyönyörködtető, hanem nagyméretű culturális művet szánt anemzetnek, az én különvéleményem kedveért nem tehet kivételt a szabály alól, mel szerint minden egyes kötet elébe az illető remekíró vázaltos jellemzését iktatja. Igazat kell neki adnom, mert midőn képekkel és rajzokkal pazarul tarkázza a szöveget, a szerző szellemi arczképének mellőzése fukarságnak tetszenék.