A szent hegy bölcse - Negyven versszak a Valóságról

A szent hegy bölcse

Arthur Osborne: A szent hegy bölcse
és Sri Ramana Maharshi: Negyven versszak a valóságról.
(Egy kötetben.) Reiki Alapítvány, Budapest, 1999.

A könyvrõl:
Arthur Osborne megindító visszaemlékezése bepillantást nyújt Srí Ramana Maharsi bölcsességébe és életébe. A szerzõ lefesti az indiai szent mindennapjait, a világhoz, a tanítványaihoz és a szent hegyhez, az Arunácsalához fûzõdõ kapcsolatát. A kötet második része Srí Ramana egy nagyobb terjedelmû költeményét tartalmazza, melyben a bölcs saját szavaival foglalja össze tanításának lényegét.


Részletek a könyvbõl:

A bölcsek, réges-régen, egyetértettek abban, hogy a Kali Jugának megfelelõ szádhana leginkább a náma dzsapa, az Isteni Név invokációja. Abban is azonos véleményre jutottak, hogy a dnyána márga, a „közvetlen ösvény” túl meredek ebben a korban. Ennek ellenére azt is kijelentették, hogy a korszak vége felé az ösvény egyszerû lesz és könnyen járható. Ezt hozta el Bhagavan Sri Ramana azzal, hogy megnyitotta az emberiség számára az Ön-kutatás elfelejtett útját, méghozzá olyan formában, mely megfelel korunk körülményeinek, s amelyet késõbbi fejezeteinkben bemutatunk. Ez valóban olyan integrált út, amelyben mindhárom összetevõ - a dnyána, a bhakti és a karma márga - megtalálható, és amelyben a nagyobb hangsúly arra az elemre fektethetõ, mely a követõ természetének megfelel. Eme ösvény megteremtése volt Bhagavan közöttünk zajló életének titka és értelme, és ezt próbáljuk meg leírni különbözõ megközelítésekben a következõ fejezetek során. Tanítása fél évszázadában Bhagavan újra és újra tudtunkra adta, hogy ez a legmegfelelõbb, a legközvetlenebb és a legbiztosabb út.

A legfenségesebb és legmegkapóbb film volt, amit valaha láttam, mégis minden közjáték nélküli: az Arunachala hegy látképe az ásram kocsibehajtójáról, és egy magas, törékeny, világos bõrû ember, rövid, õsz hajjal, amint egy sétabot segítségével lefelé lépked a hegy lankáin. Ezután az következik, ahogy kilép a hallból, rámosolyog egy csecsemõre, majd keresztülhalad az ásramon. Egyszerû, hétköznapi dolgok, ám szépségüktõl eláll az ember lélekzete: az egyszerûség olyan természetes, a mosoly olyan önkéntelen, a fenség olyan magától értetõdõ.
Bõrének színe világos volt, majdnem aranyszínû, õsz haja és szakálla mindig rövid, mivel fejét az ásram vezetõi minden teliholdkor leborotváltatták a szannyászinok módjára. Sovány teste idõsebbnek tûnt a koránál, magán viselte szomorúságaink terhét. Térde reumától szenvedett, s emiatt erõsen botjára támaszkodott séta közben, tekintetét a földre szegezve. Szerénység, hihetetlen egyszerûség, gyermeki védtelenség lengte körül. Annak puszta látványa, ahogy keresztülsétál az ásramon, elegendõ volt ahhoz, hogy megragadja szívünket. Világiaknak tûnõ emberek követték tekintetükkel, szeretettõl csillogó szemmel.
Sri Bhagavan történetében nincs semmi rendkívüli. Egy szegény, dél-indiai bráhmana családban született, tanulmányait egy misszionáriusi iskolában végezte, ahol némi angolt is tanult. Átlagos, egészséges gyermek volt, aki jobban szerette a sportot, mint a tanulást. A nagy változás tizenhét éves korában történt, amikor a serdülõk rendszerint a gyermekkorból a felnõttkorba lépnek.
Egy napon hirtelen rettentõ halálfélelme támadt, úgy érezte, hogy azonnal elragadja a halál. Nem volt senki, akihez fordulhatott volna, senki, aki segítséget nyújtott volna. Ráébredt, hogy egyedül kell szembenéznie vele. Mereven feküdt ágyán, s megpróbálta elképzelni, eljátszani a halált. Visszatartotta a lélekzetét, hogy a tapasztalás még élõbb legyen, vagyis öntudatlanul a pránájáma vagy lélekzetszabályozás technikáját alkalmazta. Azt mondta magában: „Rendben, tehát eljött a halál. Mit jelent ez? A test halott. Elviszik majd az égetõ gháthoz, hogy ott elhamvasszák. De a test halálával »én« is meghaltam-e? Vajon ez a test-e az »én«?” Ezek nem üres gondolatok voltak csupán. Az élõ igazság ragyogott fel benne, miszerint õ nem az érzéketlen test, s nem is a felmerülõ-eltûnõ gondolatok, hanem az örökkévaló „Én”, a halhatatlan Szellem. Abban a pillanatban meghalt a halál, és õ az örök Önvaló világosságára ébredt. Egy életnyi igyekezet és szádhana sûrûsödött számára abba a néhány rövid másodpercbe. Az elméletekrõl késõbb szerzett tudomást, s késõbb ismert rájuk, csakúgy, mint egy asszony, aki világra hozta gyermekét, ám a szülésrõl csak azután olvasott.