Darabjaim + Kész kabaré! + Pótkulcs - A kulcsoknak, akár a gazdájuknak: lelkük van

"...ami van, széthull darabokra." (J.A.)

Amik itten, ebben a könyvben kerekednek, az én széthullottaim. A MÚLTnak nem is olyan MÉLYSÉGESEN MÉLY KÚTJÁból emelkednek fölfelé; a FÉNYRE DERÜLve meg szeretnék mutatni magukat, s a darabokból összeálló emberalakot. Színész voltam-vagyok, s az ilyenféle embereknek élethatározói a DARABok, hisz' színDARABokban játszanak, ám színpadi léte, játéka nem azonos a nem színpadival. Tudom, sok ez így együtt, bonyolultan hangzik (óh, én hülye; "hallható" nem, hisz "csak" látható) de az élet mán' csak így szerveződött, így van összerakva bennünk velünk, belőlünk. Sokan, sokat, sokfélét gondoltak, s írtak erről. És: "Ment-e /A könyvek által a világ elébb?" S merre, mi az "elébb?" Fejtörő! Töröm is a fejem, no meg a tiedet is. Tudom, sok, és bonyolultnak tetsző ez így. Fejtörő játék. Játék lesz ez a könyv is; akár a puzzle darabjai, ezek is - mint majd az én oszladozó sejtjeim - összeállnak; földdé, életté, rovarrá, fűvé; valamivé. "Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát..." (Galkó Balázs)
A ​pesti kabaré 1901-ben egy borongós őszi napon született a Nagymező és a Mozsár utca sarkán. Bölcsője körül olyan jónevű szülőatyák sürgölődtek, mint Rákosi Jenő, Beöthy László, Nagy Endre, Ady Endre, Molnár Ferenc, Vadnay László és még sokan mások. Ennyi apa mellett nem csoda, hogy a szülőanya ismeretlen maradt, pedig őt is sokat emlegették! A szerző büszkén vállalja ezt a nemzeti kulturális örökséget, és újrateremti a legendás kabaréhősöket, akik amúgy is halhatatlanok. Pontosabban: ma is hallhatók és láthatók a Rádiókabaréban, a Mikroszkóp Színpadon, a Vidám Színpadon. A két háború között a fővárosban 36 kabaré működött. Ma lassan a tévécsatornákból lesz ennyi.
Kellér Dezső szerint a kabaré – egyfajta történetírás. Ezt vallja a szerző is, miközben tisztelettel emlékezik a műfaj hazai óriásaira. A kabaré egykor a legkeresettebb exportcikkünk volt, a magyar kabaristák gegjeiből épült fel a korai Hollywood, a „bennragadt” jogdíjaikból pedig néhány Bewerly Hills-i villa. A hazai kabarét már többször eltemették, ami maga is mulatságos, hiszen még csak százéves. A magyar kabaré örökéletű, mert mindig lesz témája. Gondoljunk csak arra, hányszor mondjuk:

KÉSZ KABARÉ! Forgatom a szót a számban: PÓTKULCS. Keresem az ízét. De nincs neki.
A madarat nem kulcscsomójáról ismerem meg. De a mókusfarkas ipséket éppúgy elkerülöm, ahogy a kis autós táskásakat. A kulcs arra való, hogy ne találjam. Annyira, hogy nem lenne gyerekem, ha Juditnál, több mint tíz éve nem lett volna pót. Apám nem adott könnyen kölcsön, ráadásul mindig megkérdezte, hogy mire kell. Én meg nem adtam oda a lakásom, és pótkulcsot is csak azoknál hagytam, akikben százegy százalékig megbíztam. Vagy éppen szakítottak velem, és akiknek a szívét ezzel akartam visszaszerezni. Sikertelenül. Svéd gyártmányú autóm pótslusszkulcsát akkor találtam meg egy virágcserépben, amikor az új tulajdonosnak oda kellett adnom mind a két gyárit, mert nélkülük meghiúsult volna az adásvétel. A kulcsoknak ugyanis, akár a gazdájuknak: lelkük van. És durva tévedés, hogy mi használnánk őket. Mert a Szent István körút négyben például ő dirigált nekem. Hagyott cserben. Állt más szolgálatába, kisemmizve engem, vagy inkább Ferenc Pétert, akiről ez a könyv szól.