Rámájana
- 283 oldal
- Kötés: kemény kötés
- jó állapotú antikvár könyv
- Szállító: Antikvár Könyvek Kft.
Ráma, Raghu nemes sarja, hallgatta tisztelettudón, majd kezét összekulcsolva és meghajolva válaszolt: "Atyám is úgy parancsolta, atyám is arra oktatott, tegyem meg habozás nélkül, akármit kíván mesterem. Így tanított Ajódhjában vének színe előtt atyám, vitéz Dasaratha király, s én nem szeghetem meg szavát." Középen megszorította íját, s meghúzta úgy a húrt, hogy a megfeszülő íjhúr megpendült, búgott messzire. A hangtól az őserdőben összerezzent állat, madár, és szinte eszét vesztette szörnyű dühében Tátaká. A boszorkány fülelt: merről zúg erdejében ez a zaj, majd mérgesen rohant arra, ahonnét érkezett a hang. Amikor Ráma meglátta a tátott szájú, óriás, dühödten tomboló szörnyet, figyelmeztette Laksmanát: "Nézd, Laksmana, e félelmetes, hatalmas, ronda ráksaszít! Ha gyáva ember ezt látná, féltében eszét vesztené. Nézd, Laksmana, e vad szörnyet visszatérítem, ámde úgy, hogy hiányozni fog róla két füle és az orrhegye. Megölni nem fogom mégsem, mert asszony-volta védi őt. Erejét és sebességét megfékezem; elég lesz ez." Miközben így beszélt Ráma, a boszorkány magán kívül, bömbölve, felemelt karral, elvakultan rohant reá. Visvámitra varázsszókat mormolt rá, megbénítani, és sérthetetlenné tette igéje Rámát s Laksmanát. Tátaká szörnyü porfelhőt fújt a két hős királyfira, s egy pillanatra elvette szemük fényét a porvihar. Aztán varázshatalmával iszonyú, sűrü kő-esőt záporozott a két testvér testére a vad Tátaká. Ráma sebes nyílzáporral verte vissza a kővihart, majd két félhold-hegyű nyíllal leszelte a szörny két kezét. A karját-vesztett, kínjában üvöltő, vérző ráksaszít megfosztotta fülétől és orra hegyétől Laksmana. A testét kénye-kedvére változtatni tudó banya sok torz alakot öltött fel, majd végül láthatatlanul a levegőben röpködve, kősziklákat dobált alá. Visvámitra, mikor látta, hogy sziklatömbök zápora árasztja el a két testvért, buzdította az ifjakat: "Elég volt már a kímélet; e szörny romlásotokra tör. Végezzetek a hitvánnyal, mielőtt még leszáll az éj, mert éji nép a ráksaszák, éjjel legyőzhetetlenek, s új erőre kap éjjel ez az áldozat-beszennyező." Mesterien tudott Ráma célozni puszta hang után, s a szikla-zúdító szörnyet megbénította gyors nyila. A nyílfelhőben megbénult a bűverejű szörnyeteg, s dühében bősz üvöltéssel Rámára vetette magát. Mikor a légből rázúdúlt, mint lesújtó villámcsapás, nyilat röpített mellébe. Az földre hullt, s kiszenvedett. Rámát csókjával illette a bölcsek legszentebbike, s szent műve meggyalázóját pusztulni látva, így beszélt: "Fényes orcájú ifjú hős! Töltsük el itt az éjszakát, reggel tovább megyünk, s holnap hajlékomhoz megérkezünk." Szavát örömmel hallgatta Dasaratha vitéz fia, és Tátaká vadonjában éjjeli nyugovóra tért. Felszabadult az átoktól, s reggelre olyan pazarul kivirult az egész erdő, mint Indra égi kertjei.