Papagájok, kolibrik, vampirok...

Részlet

Martinhó a sekrestyés, unatkozott otthonában. Marinhó, a papagáj, hűségesen megosztotta vele magányát. Ami Martinhó számára Marinhó, az volt Marinhó számára Martinhó. Marinhót Martinhó nélkül, Martinhót pedig Marinhó nélkül el sem lehetett képzelni. Marinhó mindene, szemefénye volt Martinhónak. Vele osztotta meg minden örömét és bánatát, neki újságolta el elsősorban sikerét és balszerencséjét, vele gyakorolta gyönyörű énekeit. És micsoda ragaszkodással engedelmeskedett az állat gazdájának! Aki a két barátot csak egyetlen egyszer is megleste, ahogyan egymással beszélgettek, annak csodálnia kellett az őserdő szárnyas gyermekének bölcsességét. Erről nemsokára a missziónárius is meggyőződhetett.
Egy látogatás alkalmával a sekrestyés a következő szavakat intézte a papagájhoz: - „Vamos cantar a Ladaiha!" (Énekeljük a litániát!)
A papagáj megértette a felszólítást. Ünnepi pózba vágta magát, elrendezte tollazatát és ragyogó szemei világosan elárulták, hogy valami ünnepi aktusnak kell következnie. Retíró hivatalos előénekese belekezdett a Szűzanya litániájába. Tiszta, erős bariton hangon csendült fel az első könyörgés: „Szentséges Szűz Mária". És éppen olyan ünnepélyesen és méltóságteljesen énekelte a papagáj: „Könyörögj érettünk". Tovább folytatódott a könyörgés: „Istennek szent anyja" és ismét a papagáj-válasz: „Könyörögj érettünk!"; „Szüzeknek szent szüze" - „Könyörögj érettünk!" Így mentek végig az egész litánlán.