A pillanat formái

ELŐSZÓ
Csehovról ​és Maupassant-ról, a kis forma, a rövidtörténet mestereiről írja Thomas Mann, hogy jó ideig lebecsüléssel tekintett „heroikus kitartást” nem igénylő kisprózájukra, míg csak rá nem ébredt arra, „mennyit nyerhet a géniusz ereje által benső mértékben a rövid és szűkszavú írás, milyen – talán mindenekfölött csodálni való – zsúfoltságban képes felvenni magába az élet egész teljességét, képes általában epikai rangra emelkedni, sőt művészi hatóerőben még felül is múlni a nagyot, az órisáművet, amely olyankor elkerülhetetlenül megfárad, vagy tisztes unalomba süllyed”. Megerősítésért fordulok éppen Thomas Mannhoz, a nagyepika mesteréhez annak a kötetnek a bevezető jegyzetében, mely a pillanat formáinak, a kisprózai műfajoknak, közülük pedig mindenekelőtt a rövidtörténetnek a vizsgálatára vállalkozik. Miért van szükség megerősítésre? Talán azon fenntartások eloszlatása végett, melyek Thomas Mann korai vélekedésével összhangban szinte mindmáig befolyásolják a rövidprózához való kritikai viszonyulást. E viszonyulás azért tűnhet különösnek s mind kevésbé indokoltnak, mert a huszadik századi magyar prózában és a modern világirodalomban is polgárjogot nyertek s új teret hódítottak meg a kis prózaformák, ezen túl pedig mintha módosult volna magának a prózának a kultúrán belüli szerepe és jelentősége is.