A szkíta-magyar kontinuitás elméletének jogosultsága a turáni szellem keretében

A magyarországi szkíta népeket a Kr. e. IV. század körül a nyugat felől előnyomuló kelta népek kelet felé visszaszorítják az agatirszokkal egyetemben, kik egykorú adatok szerint a Maros mentén laktak. Valószínűleg közreműködtek ebben a dél felől felnyomuló trák törzsek is, amely jelenségek összefüggnek nálunk a vas elterjedésével; ez a kérdés különben még nincs tisztázva. Hogy a szkíták a kelta népek előnyomulása után meddig tanyázhattak még a Kárpátok keleti hegyláncolatain innen, nem tudjuk. Az bizonyos az archeológiai leletek alapján, hogy bevonulásuk Erdélyen keresztül történt, azonban visszavonulási útjukat nem ismerjük. A Kr. e. IV. századtól a szarmatajazigok
első fellépéséig a magyar alföldnek különösen a keleti felére csaknem a teljes bizonytalanság homálya borul. Erre az időszakra csupán az ókori irók adataiból vetődik néha egy-egy vékony fénysugár. Úgy Herodotos, mint Thukidides adataira jóformán semmit sem építhetünk. Justinus (Kr. u. II. vagy III. század), aki az Augustus korában élt Pompeius Trogus Historia Philippicae cínű munkájából készített kivonatot, II. Fülöp makedón királynak a szkíták elleni dunai hadjáratával kapcsolatban (Kr. e. 340. körül) a triballusokat említi. – Strabo (Kr. e. 63–Kr. u.29.) a Duna és Tisza tájain getákról és dákokról emlékezik Geographikájában. Plínius (Kr. u. I. sz.) és Tacitus (Kr. u. 55-120.) az elsők, akik a dákokkal együtt megemlítik a jazigokat.