Eleven útvesztő
- 243 oldal
- Kötés: füles, kartonált
- ISBN: 9789636936792
- Fordító:
1840 körül járunk, egy Londonhoz közeli erdős vidéken, High Beachben. Itt működteti elmegyógyintézetét Matthew Allen, a karizmatikus orvos, aki mindig újabb és újabb nagyszabású tervekkel áll elő, s aki, bár korábban egyszer már súlyosan eladósodott, most éppen soron következő ígéretes vállalkozásához keres befektetőket. Itt, az intézet falai között él John Clare, az egyszerű sorból származó költő, akit egykor ünnepeltek a nagyvárosi kritikusok, de most mentális zavarokkal küzd; és melankóliában szenvedő testvére kíséretében ugyancsak ide érkezik a harmincéves, a hírnév kapujában álló másik költő, Alfred Tennyson, akit Allen kamaszlánya, az okos és büszke Hannah tüntet ki rajongásával.
A történelmi tényeket a fikcióval vegyítő történet fő vonulatát Clare fokozatosan elboruló elméjének és elhatalmasodó fantáziavilágának mesteri ábrázolása adja. Ugyanakkor a lírai szépségű, zenei kompozíciójú regény több szereplő nézőpontját váltakoztatja, és egymásba fonódó, impresszionisztikus epizódokban számol be hét évszak eseményeiről és a főszereplők részben összekapcsolódó, részben párhuzamos sorsáról.
Adam Foulds költő és író, 1974-en született Londonban. Első regényéért (The Truth About These Strange Times, 2007) a Sunday Times az év legjobb fiatal írójának járó díjjal tüntette ki. Ezt követte ugyancsak irodalmi díjakkal jutalmazott elbeszélő költeménye, a The Broken Word (2008). Az Eleven útvesztő (The Quickening Maze, 2009) a Booker Díj egyik esélyese volt, s 2011-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Legutóbbi regénye (In the Wolf’s Mouth, 2014) a második világháború idején játszódik, s hamarosan ugyancsak olvasható lesz magyarul.
„Margaret ült, és hallgatta a magasban a levelek közé áradó szelet. Egyszer, gyermekkorában, beleesett a folyóba, és meghallotta a fulladás sustorgó süketségét. De kimentették. Körülötte mintha egyre hevesebben hömpölygött és áramlott volna a levegő, egyre hangosabb lett, míg végül az örvénylés ereje visszafordította Margaret lélegzetét: szinte felemelte a földről. A szél elkülönült puffogásokká vált szét, szárnycsapásokká. Angyal. Angyal, itt, előtte. A könnycseppek szirmokként peregtek az arcáról. Az angyal megállt előtte. Amikor összehajtogatta a szárnyát, az csicsergésszerű hangot hallatott. Előre-hátra lépkedett, különös, lágy, ívelt járással, amely majdnem olyan volt, mint a tánc. Kinyújtotta gyönyörű kezét, hogy valami támaszra leljen a halandók világában; megérintette a leveleket, megérintette az ágakat, ragyogó fényfoltokat hagyva mindenütt. Lassan – elviselhetetlen volt – Margaret felé fordította az arcát, és ránézett. Amikor az angyal megszólalt, Margaret úgy érezte, a szavak az elméje kellős közepén hangzanak fel, de valahogy mégis átjárják az egész erdőt. A levelek felkunkorodtak és reszkettek.”