Lieber Éva

Hinnéd: világot látsz a varrószál mentén, s alatta a világ le- nyomatát: a világképet. De csak szellemiséget látsz, amely újabb világ kontúrjait szövi rá a kárpit felületére. Szemléletet, aminek segítségével másképpen gondolkodsz majd, másképpen látod a dolgokat, fogalmakat létet s létezést. Nekünk való világot látsz, és termő csöndet a behavazott Balaton-felvidéki dombok fölött, amely formát ad a télnek és a domboknak egyaránt. Kézzelfogható ígéretet az eljövendő tavasznak, amely így szól: látod, ez lesz a birodalmad, ez a lefagyott út, lecsupaszított fa, száraz kórótól lengetett szérű. Ami ma még a táj csontváza. De ne félj, ahogyan az embert húsba öltöztette egy szál bordából a Nagy Tavasz, úgy téged is rend lesz és sokasodás, nyíló virágok közt találkozunk újra. Látod, a présház védelmet adóan bújik hópaplanom alá nem halt meg, él, készül a holnapra. Védi a varázs, a csupa csillogó kontúr, ezer ezüstszállal vezetett ösvény, olyan perspektíva, ami elvész a valóságban, elvész a fotón, eltűnik az olajfesték anyagában. Én bevezetlek ebbe a világba, csak kövesd a varrószálat. Fölrajzolom a horizontot az égre, elővezetem a láthatatlan felhőt, sámfaként kifeszítem, vitorladuzzasztó szelet támasztok, s csengő habokkal népesítem be a fenti óceánt. (Fecske András)