Asztagok

„A felhők megálltak egy pillanatra. Piros árnyék pihent a porlepte fákon s a szürke tarlón. Alkonyodott. A kukoricás melletti tarlón hét asztag állott. Mint egy délutáni tereferére öszeruccant bővérű asszonycsapat. Árnyékuk hosszan nyúlt el a földön. Várták maguk közé a nyolcadikat, annak a kontyát éppen most fonja Ferenc bácsi, a bandagazda. Lovaskocsik, ökrösszekerek hordták ide messziről a kévét. A kocsik üresen álltak már, rúddal a major felé. Az ökröket, lovakat még nem fogták ki előlük. Az állatok fáradtan rágták a száraz, apró gyöpöt. Az új asztag mellett csak egy lovaskocsi állott, azon is alig volt már kéve. Az utolsókat adogatták villáról villára. – Köll-é még? – kiáltott a kocsin dolgozó munkás. A szót továbbadták az egymás fölött állók, mint a kévéket és így ért fel az asztag tetejére Ferenc bácsihoz. – Köll! – szólt le az öreg. – Sok? – Adjatok még egy párat. Ne sajnáljátok.”