Hangok lázadása

ELŐSZÓ
Az Ady korszakának nem volt epikai költészete : líra, líra, líra, a háborún keresztül, egészen máig. Mesebeszéd az, hogy a novella ölte ki a verses elbeszélést. A költők maguk dobták ki repülőgépjükből, mint felesleges súlyt. Mert az elbeszélés nemcsak formát jelent, hanem szerkesztő művészetet, jellemzést és kikerekített mesét, amelynek van feje, törzse, lába. Mindez «műhely-munkát» is kíván, nem csak lírai nekirohanást. Tóth Árpád még a lírai verseit is megkomponálta, mintha pici lírai regényt sűrítene öt-hat versszakos panaszaiba. Tervezett verses regényt is : meg akarta írni a magyar Anyegin-t. Babits is babrálgatott egy időben verses formába öntött elbeszéléssel. De úgy látszik, ő is unta.
Nem dicsekvésből, csak a történeti igazság kedvéért mondom, hogy a huszadik században én tartottam fenn tudatosan ezt a műfajt. Vittem tovább, Arany Jánosék után, új témákkal, új képekkel, legtöbbször a régi formában. Éreztem, hogy köntöst is újat kellene adnom modern életképeimnek; de hőseim rendesen alföldi magyar alakok: ezek magyar ruhában járnak, nem éreztem szükségesnek, hogy angol térdnadrágot adjak rájuk és sport-inget. Vörösmarty és Arany formái új színben és új zengésben szólalnak itt meg, hozzáadva a magam frissebb hangját.
Nem nagyon szeretem a specialista művészeket. Ma vannak külön csendéletképfestők, vannak erdő-tájképesek és alföldiek, Kárpát-hegyiek és Adria-tengeriek ; vannak külön lófestők és tehenész-piktorok, külön arcképfestők és külön csoport-képesek. A nagy renaissance-olaszok mindent festettek; Michelangelo és Leonardo da Vinci mellékesen még épített is, vagy szonetteket írt...