Az ezüstszárnyú szélmalom (Novellák)

Élnek ​​a szavai, élnek az alakjai, hallom a szívdobogásukat, látom az idegeik reszketését. Ez a lépten-nyomon elénk nyomuló, rendkívül ritka, víziósan szuggesztív láttatás, amely Zilahynak egyik legszembetűnőbb és legértékesebb tulajdonsága, a legtisztább költői képzelet műve. Nem megfigyelésekből, nem realizmusból táplálkozik, a megfigyelések nála néha még kizökkentenek hangulatunkból, annál is inkább, mert olykor meglepően tájékozatlan. A rohanó képzelet néha a legmindennapibb tényeket is megkerülteti vagy meghamisíttatja vele, még olyan területen is, ahol pedig igazán otthonosan mozog. A magyar természetben járatos egyik írónk rótta fel Zilahynak hibájául, hogy Vadkan című novellájában nem lehet ráismerni semmiféle élő és holt vadkanra, minthogy tájékozatlan e novellának minden sora, mely napkeltéről, földről, parasztról, vadról és vadászatról szól. A kritikusnak igaza volt, mikor a megfigyelések tévességét firtatta, de maga is tévedett, amikor nem vette észre a novella forró szimbólumát, mely egy bestiális vadállat bundájába bújtatta el a forradalmat. Igaz, hogy rontja a szimbólum erejét, ha hiányos vagy éppen a valóságnak ellentmondó a realizmusa, melybe az író ágyazza, de Zilahynak éppen itt tűnik szembe rendkívüli láttató képessége és izgalmasan heves lírája, amely parancsoló erővel ránk kényszeríti álmait és képeit.