A rög alatt

Valahányszor Balázs Ferenc műveit vagy a róla született irodalmat olvasom, óhatatlanul Thomas Mann A varázshegye ugrik be kísérőnek. Azt hiszem, elsősorban azért, mert bár nehezen tudnám elképzelni Balázs Ferencet abban a felső tízezer számára hozzáférhető tüdőszanatóriumban jó lett volna, ha többet él harminchat évnél, ergo: többet ír, alkot, s nem csak a Bejárom a kerek világot, A rög alatt és Zöld árvíz című főműveit hagyja az erdélyi utókorra. Másfelől Thomas Mann hőseinek túlfűtött érzelmi, szellemi életének, cselekvésre vágyó, de a cselekvésig el nem jutó, egész pontosan: az önpusztítás steril szenvedélyeinek mélyére szálló varázshegyi miliőben találtam egyféle magyarázatot a mészkői unitárius pap felfokozott mindennapjaira, hiperaktivitására. A svájci szanatórium beteg, halálraítélt, vegetáló világa mögött, az élet pillanatokkal mérhető rövidségének a tudata mélyén ott sikolt a kilátástalanság, hiánya a hitnek, a szeretetnek, ahonnan nem érdemes visszatérni az aktív, tevékeny életbe.
Csakhogy mi Erdélyben vagyunk, a világgazdasági válság kellős közepén, kisebbségi létben, ahol egy, már a családi környezetből elkötelezetten útra induló értelmiségi nem választhatja a davosi varázshegy luxusát akkor sem, ha az anyagiak azt lehetővé tennék. Neki Davos helyett Mészkőt kell választania szanatóriumnak. Neki haza kellett jönni Amerikából, mert az egyén betegségénél, szenvedésénél is metszőbb fájdalmak közt őrlődik a közösség, amely azért küldte a kerek világba, hogy látva lásson, hogy ne csak a maga hasznára tökéletesedjen, ne csak magának fájjon, hanem azoknak a sokaknak is, akiknek nem adatott meg a tökéletesebbre való törekvés lehetősége, a látva látás képessége.
Balázs Ferencnek, a Nyikó menti székely elődök konokságával megáldottan, haza kellett jönni a törzstől távolabbra szakadt legkisebb székely szék, Aranyosszék székelyei közé, akiknek nem a hőse, hanem sorstársa, az emberi teljességigény ébren tartója akart és tudott lenni. Neki arra az útra kellett lépni, amelyen az önszerveződő erdélyi magyarság tündöklő szellemei, Benedek Elek, Kós Károly, Kemény János jártak, s ahol meglelhető szellemi lényegünk, a másokért való áldozatos cselekvés, s kizárt a varázshegyi világ kiábrándultsága, akkor is, ha nemcsak sikerélményekből, hanem kudarcok porából ad ránk köpönyeget. E köpönyeg alatt terem annyi katarzis, a küzdve küzdj és bízva bízzál madáchi imperatívuszáig továbblendítő erő, valami lenge mentség, amivel az elbukásból talpra lehet állani, mindig újra, elölről lehet kezdeni az építkezést. Ebben a nehéz, megpróbáló időben vallja A rög alatt egyik passzusában a vallásosság mentette meg a kedvemet. A magyar vallásosság. Amely tiltakozik és küzd, ameddig lehet, de a megváltoztathatatlanba nemcsak beletörődik szépen, hanem már boldoggá is teszi magát azokkal az új örömökkel, amelyek a legsötétebb sors felszínét is rózsaszínűvé festik.
Aki elolvassa A rög alatt megrázóan szép fejezeteit, rájön, hogy Balázs Ferenc még a látszat, a számtalan kudarc ellenére sem kergetett délibábokat, utópisztikus álmokat. Megszállott volt, de nem szállt el. Ő a kerek világból úgy érkezett haza Mészkőre, hogy nagyon pontosan tudta, mit akar. Ő a dán szövetkezeti falvak mintájára akarta berendezni a falut. Ennek a tervének a kivitelezéséhez azonban kevésnek bizonyult a négy év s a kellő számú szövetséges hiánya. A világgazdasági válság is beintett elképzeléseinek, amelyek tájainkon aztán a szocialista szövetkezetesítési traumák tapasztalatai után hosszú évtizedekre, máig tartóan, rög alá temették a modellt, amely Dániában s a világ más tájain napjainkban is működik. És jól működik, mert nem ördögtől való. De gazdasági terveinek kudarca ellenére mégis megújult a kis falu, szellemiekben gyarapodott, elindult az emberi teljességigény felé. Balázs Ferenc munkásságának a lényege épp az erre való törekvés volt. Nem kaphat kevesebbet senki emberfia az emberiség felhalmozott kincsestárából legyen az akár anyagi, akár szellemi azért, mert kisebbségi, többszörösen hátrányos, elnyomott. Születésénél fogva mindenkinek joga van az egyetemes jóhoz vallotta.
Nékem csak egy bajom van: kevés Balázs Ference volt az erdélyi magyarságnak! És kevés Balázs Ferencünk van ma is. Bár ha húsz-harminc falura jutna egy a hozzá hasonlókból! Akik nem várják, de művelik a csodát.